Ez 2005 márciusában történt. Fogalmam sem volt róla, hogy mire is vállalkozok, 16 éves voltam és nagyon kíváncsi. Japánul csak egy szót tudtam, de azt nagyon; még egy filmből tanultam meg. „Konichiwa!” azaz „Jónapot!”, de hogy őszinte legyek nem a nyelv hiánya okozta nekem a legnagyobb nehézségeket és nem is a tudat, hogy még a srácoknál is 20cm- rel magasabb vagyok, fehér a bőröm, szőke a hajam és kék a szemem… Egy könyvet tele tudnék írni azokkal a történetekkel, amik megestek velem az évem során, de azok közül, sokat csak én értenék vagy az, aki szintén végigcsinált egy AFS évet. Most mégis megpróbálok leírni párat, hogy ne csak én tudjam, mennyire fantasztikus dolog volt ez az utazás!
    Azt hiszem, sikerült megtalálnom még a pacalnál is gusztustalanabb ételt a világon és erre nagyon büszke vagyok, főleg azért, mert a rengeteg „gaijin”(külföldi) közül beletartoztam abba a kis csoportba, aki meg tudja enni azt, amit még egy japán is nehezen! Úgy hívják: „natto”. Amikor kedves szüleim elém tették, rejtett vigyorral az arcukon, már tudtam, hogy ebből jó nem sülhet ki… A szaga olyasmi lehet, mint a legrosszabb szagú sajt 10-szer; kinézetre pedig a csiga maga után húzott nyálkájára hasonlít benne kis bab-szerű bogyókkal. Mondanom sem kell ugye, hogy a számba se vettem addig, amíg anyukám el nem ejtette a kulcsmondatot, miszerint: „Állítólag fogysz tőle…!”( magyarra fordítva: Jobb, mint a Norbi Update!!) Azok után minden egyes napomat egy doboz „natto”-val indítottam és szűnni nem akaró hányingerrel mentem be az iskolába. Így legalább megvolt a reggeli téma és mindenki sajnált egy kicsit, meg persze fel is néztek rám, és ezúttal nem fizikailag értem! „Kedvenc reggelim” arra volt jó, hogy órákon keresztül nem bírtam ételre nézni és 10%os emelkedést értem el a „natto” eladási listáján, no és persze a végén, megszerettem…
     Amúgy, nehogy azt higgyétek, hogy egy átlagos japán 50-60 év körüli nő szabadidejében origamit hajtogat!! Főz, mos, gyereket nevel, koreai szappanoperák fiatal főszereplőinek képeit gyűjtögeti, vásárol, stb... Még meg sem emésztődik a vacsi, bevágódnak a Tv elé és berakják a „Hosé Juanita de la Rosa” 2546. részének koreai változatát és 2 csomag 100-as pzs társaságában meghatódottam megnézik az aznapi adagjükat. Vannak klasszikus darabok, amik tényleg nem olyan rosszak, de a legtöbbjük Julia vagy Romana szerelmes- regényeinek átültetése keleti környezetbe. Aranyos... Megnéztem 4 részt és máris anyukám kedvenc kislányává váltam!
     Amit a japán iskolában igazán megpróbálnak komolyan venni a tanárok az, az egyenruha. Lányoknak szoknya, télen-nyáron, hozzá valami „csini” sötétkék, fekete vagy valami hasonló kreatív színű blézer meg masni vagy nyakkendő; fiúknak öltöny. És amit a japán iskolákban a diákok a legjobban próbálnak kikerülni, és nem betartani az, az egyenruha. Lányoknak szoknya feltűrve mininek, cuki pici mintákkal ellátott zokni átlátszó fülbevaló (mikre rá nem vesz a kényszer...) és virító csatokkal feltűzött haj; fiúknál lógó nadrág, kócos haj és kint „felejtett” ing, amit félelmetes gyorsasággal tudnak helyrepofozni az iskola előtt álló tanár láttán! Nekem persze, mint cserediáknak példát kellett mutatnom a diákoknak…1 hetembe telt mire elmagyaráztam, hogy az én hajam nem festett szőke, hanem eredeti!! Megúsztam a teljes japánná alakítást.
      Jelentem, a japánok szeretik az alkoholt, nem is kicsit! Volt szerencsém megkóstolni elég sokféle ottani italt, amiből az egyik kóstolgatása odáig fajult, hogy 2 üveggel hoztam haza, és még küldettem is magam után a nagy ijedtségre! Édes nedűkből több fajta is van, nem mintha ezzel célozni akarnék a férfiak minőségére… Ott a családfők majd mindennap megisznak egy üveg söröcskét vagy egy kis saké-t, a japán nemzeti italt, ez az esti, munka utáni siesta része és persze, kell a vacsora mellé! Igaz viszont a hiedelem, miszerint a japánok nem bírják az alkoholt, azt viszont, hogy milyen aranyosak és beszédesek tudnak lenni, ha isznak, kevesen tudják! Aztán elálmosodnak és ott, ahol vannak, lehet az a fürdőkád is, elalszanak!! Az, hogy te egy ilyet láthatsz, magában mindent megér!! Én láthattam...
      Csemegézhetnék még a rengeteg jobbnál-jobb sztoriból, de azt hiszem, rábízom mindenkire a saját maga által megismerést és annak szépségeit! Bárhova menjen az ember, látni fog szokatlant, újat, vicceset és szomorú dolgokat is, de a végén úgyis csak a jó emlékek maradnak meg, a rosszak pedig elhomályosulnak.